Erkel Tibor:

Kész a vacsora! El lehet vinni.

Amikor tucatnyian odarohantak a telefonhoz, még csak nem is álmodhattak erről a két kurta mondatról. Néhány napja semmit sem ettünk. El voltunk vágva a külvilágtól. A Gorkíj fasorból ugyanúgy hallottuk a géppisztoly-sorozatokat, mint a Liget felől és a távolabbi utcákról. Kilépni életveszélyes volt. Nem is igen gondoltunk erre, hiszen tudtuk, hogy a menza üres. Nemcsak ennivaló nem volt benne egy szem sem, de úgy tudtuk, hogy a szakácsnak is nyoma veszett. Így meg feltörni a kaput..? Minek?

Ezt a teljes reménytelenséget csilingelte szét a telefon. Csak a rövid, hat szónak az a második fele! Az ne lett volna! Még hogy „el lehet vinni”!? Végül egy gyors visszahívás révén megtudtuk, hogy tulajdonképpen csak hordár személyzetet kér a szakács, mert az ennivaló már szállításra előkészítve vár ránk.

Átkozott lövöldözés! Az előző, novemberbe átnyúló tíz nap után, amelyben hozzászoktunk a reményeket erősítő békés csendhez, barátságos, mosolyra is kész emberek között, mostanra még elviselhetetlenebb volt minden csattanás, robbanás. A lázasan dolgozó agyakban végre felbukkant egy használhatónak vélt ötlet: Menjünk át Fasor végéig „kertek alatt”! Talán, - átmászva a villákat elválasztó kerítéseken, - azt a száz-százötven métert csak megtesszük nagyobb baj nélkül. Mégis, így rejtve leszünk a fegyveresek elől.

Noha mindenki tudta, hogy ezt a farkaséhségtől diktált hősies gondolatot nem kellene komolyan venni, csak a vállalkozó kedvű leányokat kellett visszatoloncolni, rájuk zárva az ajtót, mert bennük is erős volt a részvételi szándék.

Már az út közepén mély irigységet éreztünk a gátfutók iránt. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ezeken a kerítésnek gúnyolt vas- és kőépítményeken nem lehetett csak úgy átröpdösni. Mire a menza kapujához értünk, néma, csak kézjelekkel megerősített döntés született: inkább a halál, de erre vissza soha!

Meglátva a két hatalmas vaskondért – nemigen kellett a fülekért lehajolni – már boldogan könyveltük el, hogy elhatározásunk ezt nem tudva, tehát egy kifejezetten „hősies szakaszban” született meg, mielőtt a kondérok súlya kényszeritette volna ki azt. Az egyikben volt - deszkafedéllel letakarva - a titokzatos vacsora. A másikba a tányérok, evőeszközök stb. kerültek, gondosan átszámolva, amint az a leltári tárgyakhoz illik.

Közben majdnem egészen besötétedett. Ez, egyébként mindegy volt. A kijárási tilalom nem tett különbséget jól látható, vagy árny-alakok között. A bármelyik irányban békés szándékunkat kellett félreérthetetlenül jeleznünk. S hogy a kondértól szabad kezünk fegyvermentességét bizonyítsuk, hevesen csápoltunk a zsebekből hirtelen kirángatott, alig használt zsebkendőinkkel. Fehér zászló!

Valószínűleg nem látta senki. Legfeljebb a sötét ablakokon át, a rejtőzködő lakók, akik retteghettek, hogy a két hatalmas aknának is vélhető valamit vigyük messzebbre, nehogy előttük robbanjon fel. Érdekes, de ilyenkor ahelyett, hogy észlelvén a csöndet fokozatosan megnyugodna az ember, mindnyájunkban kibírhatatlanul nőtt a feszültség. Mire a földszinti foyerban, az akkor még ott trónoló tizenkét-tizenhat személyes asztal mellé letettük a hatalmas életmentő edényeket, valamennyien úgy rogytunk az alánk tolt székekre, mint akinek már nincs is csont a lábában.

Szinte ünnepi volt a hangulat, a kollégisták nyugodtan vártak, hogy tányér és más eszközök jussanak a kezükbe, s csak azután emelték le, ünnepélyesen, a nagy, kör alakú füles fafedőt, feltárva a titkok titkát: egy óriási halom káposztás cvekedlit.

Nem voltam soha válogatós természetű. Apám, aki hét évet töltött orosz hadifogságban még az első világháború elejétől, szelíd eszközökkel lebeszélte később született gyermekeit erről a luxusról. Ami azonban a dinsztelt káposztával meggyalázott tésztát illeti, - hiszen lehetett volna az szilvalekváros, vagy éppen túrós, pirított szalonna kockácskákkal, netán krumplis is, - ha mégis az asztalra került, engedélyt kaptam, hogy félbeszakítva az étkezést, távozzam.

Már az első pillanatokban meglepődtem, hogy a felismert illat nem váltott ki belőlem gonosz indulatokat. A második adag elfogyasztása közben elhatároztam, hogy majd békés körülmények között kifaggatom a szakácsot, hogy mi volt a fejedelmi tál trükkje. Minden esetre a káposztás tészta bekerült a kedvenceim közé, és azóta is ott van.

Másnap, még nem is mértük fel a keserű valóságot, hogy reggeli sincs, amikor egy teherautó állt meg a kapunk előtt. Azonnal felismertem a sofőrt, Korompay Viktort (mint életmentőnek, meg kell örökítenünk a nevét), aki Gyula Város Küldötteként egy hatalmas rakomány-, a Stéberl Húsüzemből származó füstölt húsárut adott át a Kollégiumnak, amelynek rendre voltak onnan származott lakói is.

Akkor, 1956-ban éppen négyen: hárman a Mező testvérek, Imre, Jutka, Laci, no meg negyedikként én is. Korábban velünk lakott Kertész Lajos zongoraművész, aki addigra, konzervatóriumi tanárként, csak a kollégista emlékein, meg növendékein keresztül, tartotta velünk a kapcsolatot. Nyaranként viszont vele is közösen szerveztük hangversenyeinket a gyulai, Göndöcs Benedek nemes szándékát idéző Nyári-Színház termébe valamennyien, zeneakadémisták, akikre szeretett városunkban igen büszkék voltak. (Tőlük kaptam életem legnagyobb kitüntetését: egyik plakátjukon a II. éves diákot „Kétszeres zongoraművész”-ként hirdették, a kétszeres Kossuth-díjas mintájára.)  

Megmenekültünk. Egy hónapig csak kenyérről kellett gondoskodnunk. Megértettem, miért is adta Erkel Ferenc elsőszülött fiának, szeretett városára emlékezőn, a Gyula nevet. Jómagam, csak az illatával találkoztam a mesés adománynak. Viktor bizalmasan tájékoztatott, hogy Édesapám halálos beteg, és szeretne még találkozni velem. Azon az őszön, ’56 szeptemberében búcsúztunk el Édesanyámtól. Percek alatt csomagoltam be, és indultunk haza.

A teherautót hazafelé több ellenőrzési ponton állították meg, mint ahány kerítést – vacsoráért menet – megmásztunk. Nem tudom, hogy Viktor milyen nyelven beszélt az orosz katonákkal, s főleg hogy miről. Az agyam kizárólag Apám körül forgott, csak érkezzünk időben!

Mint amikor az ember lidérces álomból ébred (ne aludjatok el a bal oldalatokon!), úgy szakadt le rólam minden gyötrelem, amikor megláttam Őt a kapuban állva. Tudta, hogy akkor,’56 őszén csak halálhírét keltve csábíthatott el Pestről. Megbocsátottam.

Este Korompayéknál vacsorázott a két család, együtt. Igaz, hogy nem káposztás cvekedlit…

Budapest, 2007-11-21